Koronavírus, karantén, Győrfi Pál hangja, #maradjotthon, home office, távoktatás, vagy éppen ezek hiánya amiért otthon maradni kényszerülünk már hetek óta. Mindenkinek jól ismert a helyzet, nem kell bemutatni. Ahogy bizonyára sokaknak ismerős az a szituáció is, mikor az online órakezdés vagy éppen a reggeli meeting előtt tíz perccel még a sokadik szundit nyomja ki, és úgy ahogy van, ágynemű lenyomattal az arcán, kócosan, pizsamában, kávéval a kezében ül le a laptop elé, és hálát ad a magasságosnak, hogy nem kell bekapcsolni a kamerát, mert abszolút nem társadalomképes a megjelenése.

De akkor mégis milyen kell, hogy legyen egy nő társadalmi megjelenése? Pláne karantén idején??

A legtöbben törekszenek arra, hogy minél kevesebbet mozduljanak ki otthonról, vagy ha mégis, ne a boltba-járás legyen a nagycsaládos program, menjen csak egy-egy ember a családból, ha éppen valami nagyon kell. Mégis megdöbbentő felismeréseket tapasztalni ezekben a hetekben, ha az ember tovább lát az utolsó kocka élesztőn és a maradék kiló liszten...

A nők többségét ugyanis két csoportra lehet most osztani;

Az egyik csoport- és van hozzájuk hasonló férfi-csoport is- a legnagyobb lelki nyugalommal indul neki a “home office”-hoz passzoló agyonhordott melegítőnadrágban, jó időben papucsban, indokolatlan színkombinációkban, amit valljunk be, otthon simán képesek vagyunk érzelmek nélkül felvenni, tudván, hogy úgysem kell webkamerát kapcsolnunk a meetingünkhöz. 

És akkor jöjjön a másik csoport, ők valóban izgalmasok, azok a nők -és mint mondtam- férfiak, akik kisebb társasági eseményt csinálnak a heti nagy bevásárlásból. Ennek megfelelően a macinacik szigorúan otthon maradnak, elegáns -tényleg indokolatlanul elegáns- szettekben, magassarkúban parádéznak a húspult körül. Már a sor végén állva megcsapja az ember orrát az adott vásárló parfümének illata, ami akkor lesz csak még orrpiszkálóbb, mikor a hölgy szembe fordul velünk és egy kisebb estélyhez is illő smink-haj költeménnyel találjuk szembe magunkat. Legtöbb esetben ezek a vásárlók azok, akik az aktuális megjelenésükhöz színben és mintában passzoló -még véletlenül sem orvosi- maszkot és gumikesztyűt hordanak. Ez a maximum egyórás elfoglaltság hozzávetőleg másfél órás készülődésbe – és a boltban vásároltakba- kerülhetett.

Az, hogy ki melyik táborba tartozik, és erről kinek mi a véleménye változó, vagy hogy melyiket tekinthetjük normálisnak, és mit is nevezünk egyáltalán normálisnak, szintén kérdéses. Ahogy az is éppúgy kérdéses, mikor kerültünk mi nők abba a soha véget nem érő körforgásba, ahol a meg-akarunk-felelni összekeveredett a meg-kell-felelnünk-kel? Mikor és hogyan ivódott belénk ennyi elvárás, aminek próbálunk eleget tenni nap mint nap, úgy, hogy már észre sem vesszük ezeket? Hogyan kaptunk meg bizonyos szerepeket, melyeket nem tudunk elengedni, mert sokszor már fel sem tűnik, hogy valami pluszként cipeljük őket…?

A Femigraphy egy egyetemi projekt keretében, azért született meg, hogy hangosan feltehessem ezeket a kérdéseket, amik már régóta foglalkoztatnak, és annyira szembetűnők, hogy nem tudok és nem is akarok csendben elmenni mellettük. Bízom benne, hogy a témát körül járva választ találhatok a kérdésekre, magamnak és mindenki másnak, aki eddig csak csendben elmélkedett efölött.