Aki a vizsgák, munka és egyéb kötelezettségek elől a Netflix előfizetésében kereste az utolsó menedéket, minden bizonnyal szembe találhatta már magát A (lengyel) szürke ötven árnyalatával. A Barbara Bialowas és Tomasz Mandes rendezte erotikus dráma az IMDb-n mindössze 3.7-et ért el, bár várható volt, hogy nem a filmtörténet nagyjai közé fogja beemelni magát, az abszurd, groteszk történettel megalkotott, inkább szoft-pornóra hajazó 114 perces film.

A történet (minden spoiler nélkül, hátha valaki ezután kedvet kap) a szicíliai maffia egyik tagjáról, Massimoról (Michele Morrone) szól, aki nem tudja kiverni a fejéből az ismeretlen Laurát (Anna Maria Sieklucka). A nőt akkor látja meg, mikor apját meggyilkolják. Öt évvel később sikerül elrabolnia a nőt, akit egy évre foglyul ejt. Ennyi időt ad Laurának arra, hogy beleszeressen, ha ez nem történik meg, a nő visszatérhet addigi életébe.

És akkor nézzük meg jobban, miért is problémás ez a film valójában?

Egészen egyértelmű, hogy az, aki egy súlyos tragédia után, öt éven keresztül megszállottan rajong, követ majd foglyul ejt valakit, megkérdőjelezhetővé válik mentális állapotát illetően. Az meg már a pszichológia egyik másik esete (Stockholm szindróma) mikor az áldozat elkezd szimpatizálni a fogvatartójával, együttérző és empatikus lesz, majd, mint a jól megírt hollywood-i történtekben, bele is szeret. A Blanka Lipinska azonos című könyvéből készült film forgatókönyvírói kegyesen szemet hunytak efelett a dolog felett, sőt romantizálva a pszichés betegségeket, szicíliai luxusba öntötték azt.

Vegyük szemügyre mindezt feminista szemszögből is!

A film morálisan több ponton is megkérdőjelezhető, hiszen (ahogy A szürke ötven árnyalatában is) itt is egyértelmű a férfi-dominancia, a nő szexuális tárgyként való kezelése, a testi és lelki erőszak különböző formái. És bár a film kezdetén a főszereplőnőt alakító Laura egy luxushotelben dolgozó, vezető pozíciójú nőt testesít meg, végül mégiscsak a férfi „baby girl-jeként” végzi.

Ez már csak azért is elkeserítő, mert a rendezőpáros egyik tagja nő, de még csak véletlen sem próbáltak meg olyan történetet összehozni, amiben azt érzékeltetnék, hogy a nemek egyenjogúak.

Ha mindez nem lett volna elég, a film végére hamar átszínezték Laura haját platinaszőkére, csak hogy biztosan elkerüljön még a „buta szőke” sztereotípia is és persze a szükséges klisés mondatokat is a főszereplő szájába adták, csak hogy még feljebb magasztalja a férfit.

A film valószínűleg sokkal jobban működne pornófilmként, mert hogy szexjelenetekből van benne bőven: nem fukarkodtak a rendezők sem helyszínt, sem pozitúrát illetően. Ezeket a jelenteket tetézi, hogy a TikTok-nak köszönhetően elindult egy új kihívás is, ahol a felhasználók a #365days hashtaggel töltenek fel videót magukról, amint épp az adott filmjeleneteket nézik. Nem utolsó sorban pedig azt találgatja az internet népe, hogy vajon valóban lezajlottak- e az adott képkockák, vagy csak a színészi alakítás bravúrjának és az operatőrök munkájának köszönhető az élethű képsor.

Az öngerjesztő nyilvánosság nem meglepő, hiszen bármilyen szexualitással kapcsolatos téma tűnik fel az interneten, megszállják az emberek, mint Joy-napokkor a leértékelésekkel kecsegtető üzleteket (csak hogy ne éljek a legyek a húst hasonlatommal.) Az önmagában problematikus sztori, az erotika, na meg az emberi kíváncsiság meghozta a lengyel moziknak és a Netflixnek is a várt bevételeket, így nem véletlen, hogy a legkeresettebb streaming lett az elmúlt időszakban.

Éppen ezért borzaszt el a dolog a leginkább, hogy még ma is milyen sokan vevők a luxusba ágyazott erotikára, melyben a pszichés betegségeket olyan ügyességgel kendőzik, hogy az embernek talán eszébe sem jut összehasonlítani a való élettel. Pedig lenne példa rá (sajnos), gondoljuk csak az ismét nyilvánosságot kapott Madaline McCann és elrablójának máig lezáratlan esetére, amelyből persze a Netflix sem felejtett el dokumentumfilmet készíteni.

Talán nem kell senkinek sem bemutatnom azt a rózsaszín ikonú alkalmazást, ami okostelefonra letöltve lehetővé teszi, hogy bizonyos távolságon belül (2-160km) általunk meghatározott életkori korlátok mellett (18-50+) kísérletet tegyünk megtalálni álmaink netovábbját…  Olvasóim között is biztosan akadnak olyanok, akik inkább letagadják, hogy regisztrálói az applikációnak, mert annyi kellemetlen meglepetéssekkel találkoztak már, hogy inkább nem emlegetik, míg megint mások talán épp a Tindernek köszönhetik, hogy megtalálták az igazit. Nézzünk hát egy kicsit szét a Tinder háztája körül!

A 2012-ben napvilágot látott alkalmazás számos hozzá hasonló társával egyetemben az online randizás nélkülözhetetlen eszköze lett az elmúlt években. A ma már 196 országban jelen levő 40 nyelven elérhető alkalmazás körülbelül 58 millió felhasználót tudhat magáénak, akik átlagosan 9 percet töltenek itt el napi szinten.

Mivel az internetes multitasking a fiatalabb generáció sajátja nem véletlen, hogy egy 2016-os amerikai tanulmány is arra mutat rá, hogy a 18 és 24 év közötti fiatalok 27%-a már próbált ki bárminemű randiappot. Mindez jól mintázza, hogy főleg a huszonéves generációra specializálódik például a Tinder is, míg az idősebb korosztály, ahogy a beállítások is szemléltetik (50+) „ömlesztve” ismerkedhet az alkalmazáson keresztül.

De mégis mi bújik meg a háttérben?

Számos tanulmány vizsgálta már a Tinder-témakört, a felhasználók motivációját kutatva, hiszen az app egy helyen kínál számos lehetőséget a felhasználók igényeinek kielégítésére. A regisztrálók motivációját nézve beszélhetünk személyes kapcsolatokról, melyek lehetnek pusztán szexuális eredetűek, de a szerelem és a hosszútávú kapcsolatok megtalálása is egy aktuális cél lehet.  Ugyanúgy motiváció lehet különböző személyes okokból való jelenlét, hiszen, az online világban az emberek inkább komfortban érezhetik magukat, ezzel valamelyest feloldhatják szociális gátlásaikat és bátrabban mernek új embereket megismerni, sőt az online elért sikerek önmegerősítő jellegűek is lehetnek. A többmillió felhasználónak köszönhetően, kevésbé érzhetik magukat magányosnak azok, akik a való életben egyedül töltik mindennapjaikat, hiszen lehetőségük van csatlakozni egy globális közösséghez. Végül nem szabad megfeledkezni azokról sem, akik pusztán szórakozásból vannak jelen, hiszen „menő” és „vicces” regisztrálni és jobbra-ballra húzogatni a képernyőt ismerősök után kutatva pláne, hogy a Tinder-profil létrehozása ingyenes.

 A sikerhez csak pár jó kép kell… vagy van még valami más is?

Az ember a való életben, társas környezetben mindig igyekszik úgy viselkedni, hogy szimpátiát váltson ki és optimális, lehetőleg pozitív visszacsatolást kapjon. Ehhez sokban hozzájárul az első benyomás és annak mibenléte: amikor egy idegennel találkozunk, gondolkodásunknak köszönhetően azonnal el tudjuk dönteni, hogy szimpatikus e vagy sem, (körülbelül 7 másodperc, míg mindent felmérünk). Mindez, egy velünk született túlélési ösztönnek köszönhető, mely tudatosan nem is irányítható. Miután meggyőződtünk róla, hogy nem jelent fenyegetést számunkra a másik személye, a külsőjéről és a személyiségéről alkotunk véleményt.

A Tinder esetében ez a döntés valószínűleg sokkal rövidebb idő alatt megszületik, hiszen pusztán a fizikai jegyek alapján választunk, nem tudjuk felmérni, hogy az adott profil mögött lapuló személy jelent e ránk bárminemű veszélyt. Amennyiben ez a döntés, pusztán a kinézet alapján negatív, úgy vélem a balra húzás azonnali és automatikus.

Ahányan vagyunk, annyi féle képpen döntünk és választunk. A következőben egy aktuális Tinder-használó barátnőmet kérdezem, nála mi határozza meg a like-ok kiosztását?

Mióta vagy fent Tinderen?

Régen voltam fent, de újra, múlt hét szombat óta. Előtte meg kb másfél évet.

Mennyi időt töltesz fent egy nap?

Változó. Ha beszélgetek valakivel, akkor akárhányszor ír nyilván időt töltök vele. De ha nem, akkor nagyon ritkán, egy nap max 1-2 percre megnyitom, három embert arrébb húzogatni és ennyi.

Mi volt az első elhatározásod, mikor regisztráltál? Mi motivált?

Hallottam róla másoknál és Pesten voltam, gondoltam miért ne? Meg alapvetően nem szeretek egyedül lenni és gondoltam adok egy esélyt annak, hogy akár ott is megtalálhatok egy olyan embert, akivel bármi kialakulhat.

Változott valami azóta?

Most brahiból töltöttem le, semmit nem várok tőle, mert vidéken ez elég nehéz, úgy, hogy a feldobottak hatvan százaléka szlovák [mivel közel van a határ]

Mit nézel meg először az aktuális profilnál?

Hogy magyar -e! Ez döntő. Ha nem magyar egyből balra húzom, vagyis, ha szlovák, akkor… Mit kezdjek egy szlovák emberrel, nem tudok vele beszélni se. Ismerkedni meg nem feltétlen angolul szeretnék. Aztán nyilván megnézem a képeit, sportol-e, meg örülök, ha fel van tűntetve, hogy milyen magas.

És te mit mutatsz meg magadból, magadról?

Nem sokat. Azt látják, hogy hol tanulok, meg négy képem van feltöltve.

Kaptál bárkitől negatív kritikát amiért nőként a Tinderen vagy?

Igen, persze. Hogy normális lány miért van Tinderen? Miért Tinderezek ha kapcsolatot akarok, hiszen ez nem arra való.

Virtuális randi vagy személyes találka?

Pár alkalom kell, hogy elinduljon egy beszélgetés. Meg én például szeretek egy idő után átmenni Facebook-ra, ahol képeket tudunk egymásnak küldeni, hogy mit csinálunk, vagy egyet -egyet magunkról, nyilván normális keretek között!

De nem szeretem sokáig húzni halasztani, mert könnyen kezdek kötődni egy emberhez, ha nagyon jól el tudunk beszélgetni. Ha ez a kötődés hamar kialakul és találkozunk, aztán meg csalódok, akkor igen szomorú tudok lenni. Viszont, ha egy hét beszélgetés után találkozunk, akkor meg annyira nem. De videochat-elni nem videochat-elnék egy ismeretlennel!

Mi volt a legviccesebb, legtragikusabb, legérdekesebb…Tinder-storyd?

Hát egy olyan, ami nem Tinderen történt, de Tinderrel kapcsolatos. Messengeren rámírt egy adott csávó, hogy ő látott Tinderen és úgy gondolja, hogy éljük le együtt az életünket. Nyilván mondtam neki, hogy ne haragudj már, de a Tindernek van az a remek funkciója, hogy ha tetszünk egymásnak párba állunk, és ez nem történt meg, úgyhogy ezt nagyon gyorsan hagyja abba, mert rettenet ijesztő.

Hogy tapasztalod, milyen férfiak vannak fent Tinderen?

Szerintem, van az a kategória, akik mondjuk ki, kicsit nyomibbak az átlagnál. Akik regényeket írnak le magukról, hogy már mennyire szeretnének egy barátnőt és ők hosszútávú kapcsolatot keresnek. És vannak ezek a magukat nagyon nagynak gondoló faszikák, akiknek a leírásából és képeiből süt az, hogy elvisz, megitat egy limonádéval, aztán jólmeg… aztán soha többé nem találkoztok. Valamint, van az a millióból az egy kategória, akivel találkozol, normális, nem mondja azt az első randin, hogy hosszútávon keres kapcsolatot, hanem úgy van vele, hogy ha szimpatikusok vagyunk egymásnak akkor hagyjuk hadd alakuljon. Nekem ilyenből volt egy négyhónapos kapcsolatom.

Mit csinálsz, ha ismerőst találsz?

[Nevet] Vagy brahiból belikolom, szuperlikeolom, mert az vicces. Ha viszont tetszik, akkor nyilván nyomok rá egy szivecskét, mert úgy vagyok vele, hogy nincs veszíteni valóm. Mert hát nyilván az utcán nem mennék oda hozzá, hogy helló, amúgy tetszel. De most vagy jön egy match és akkor örülök, vagy ha nem, akkor legalább tudom. Szóval ez így, ebből a szempontból megúszósabb.

Van bármi tanulsága a Tidner-használatnak szerinted?

Talán az, amit ma szinte mindenki tud, hogy nagyon nehéz párt találni magunknak és nem feltétlen a Tinder lesz ennek a kulcsa.

Kitartó húzogatás, szerencse vagy a sors keze munkája, hogy pont jókor, jó helyen legyen az ember a nagy Ő megtalálásakor? Tény és való, hogy a Tinder egy újabb ajtót nyitott meg előttünk az ismerkedésben, a kérdés persze, hogy mikor kinyitjuk ott áll-e az ajtó túloldalán a megfelelő ember?

Kenyér kell a népnek, meg cirkusz, ahogy azt a mondás is tartja, és ezt ismét megkapják a magyar tévénézők. A harmadik évadnak köszönhetően ismét mindenütt a Luxus feleségekbe botlani. Akár a karantént próbálja az ember átvészelni, akár a közelgő vizsgái elől menekül a tévé elé, vagy épp az internetet görgetve bukkan Dancsó Peti YouTube csatornájára, jószerével talál valami „luxi felis kontentet”.

A sorozat az évek során kapott már hideget meleget… na jó, főleg hideget, most mégis ássunk mélyebbre és nézzünk szét a felszín alatt! Mégis mi tarthatott életben egy olyan reality-műsort, mely a fényűzést árulja egy olyan országban, ahol az emberek harmada még mindig a létminimum alatt él?

A vérbeli feministák már a sorozat címe hallatán felhördülhettek az első évad debütálásakor, hogy mégis, hogy lehet a nőket a férjükhöz tartozásuk alapján, mint „feleségek” kategorizálni, és egy egész sorozatot rájuk húzni? Jogosan merülhet fel a kérés, hogy a gender-forradalmak idejében, hogy lehet ennyire művi, felszínes keretbe ágyazni nőket, pláne, hogy olyan amerikai fűszerezéssel születtek meg, melyet a magyarországi viszonylatok jószerével meg sem közelítenek. És bár tény, hogy az amerikai eredeti, a Real Houswifes inkább megállta a helyét a tengerentúlon, még ott is az egyik legmegosztóbb reality-ként könyvelték el.

Mint kiderült a szereplők beválogatásakor:

„Alapkövetelmény volt, hogy olyan nőket kerestünk, akiknek az életmódja nincs átfedésben az átlagemberekével. Olyan problémáik is vannak, hogy átsétálhatnak-e az utcán 20 millió forint értékű ékszerekkel. Ezen kívül ezek a hölgyek szépek, sikeresek, kommunikatívak és szeretik, ha körülöttük forog a világ. Pont ezért, ha összeeresztjük őket, akkor abból egy olyan drámai kibontakozás lesz, ami érdekelheti a nézőket”.

Tehát kerestek fél tucat nőt, akik majd jól megmutatják milyen a nem- magyar- valóság.

A feleségek luxuskivitelben is tipikusan egy olyan valóságshow, amit senki sem néz, mégis mindenki ismer és beszél róla. Ahogy az eredendő kíváncsiság vonzhatta anno Évát az Édenkertben az almafa felé, úgy sokunkat ugyan ez az érzés láncol a képernyő elé. Mint egy jó pletyka hallatán, a műsorban is valaki más életében turkálhatunk, és nem mellesleg a számunkra ellenszenves karakterek láttán pedig nyugodtan veregethetjük a vállunkat, hogy mi mennyivel jobb, értelmesebb emberek vagyunk, mint azok, akik eladták magukat az ország szeme láttára. Immár harmadszor!

Ellentmondások netovábbja: Luxusfeleség vs. Önálló karrierista nő

Bár a szereplők minden évadban valamilyen úton-módon saját egyéni karrierjüket hangoztatják, ugyanakkor, ahogy a műsor címe is utal rá, ők valaki feleségeként élnek „luxusban”, ezzel is inkább azt sugallva, mindez nem kemény munka gyümölcse, hanem a jó házasodás kérdése.  Ebből fakadóan az aranyásó kifejezés is erőteljesen az itt megjelenő nőkre tapadt és már senki sem a nagy aranyláz-időszakra gondol a szó hallatán. A műsorban rejlő nevelő szándékot még véletlenül sem kezdem el keresni, mert feltehetőleg nincs benne.

A sorozat ezt a gyermekbetegséget - már hogy az orbitális ellentmondást- a harmadik évadra sem tudta kinőni, sőt olyannyira túllőtt a célon, hogy a magyarországi viszonylatokban még inkább nevetségesnek tűnő anyagi javakat adott a szereplői kezébe. A személyi testőr, helikopter és egyéb luxus nyalánkságok olyan erőltetett túlzások, amelyek még kevésbé teszik hitelessé egy fiatal, férj vagy családi hátszél nélkül boldoguló, huszonéves nő független egzisztenciájának létezését. Ha még csak meg is próbálnánk komolyan venni ezeket a nőket- legalábbis a sorozat alapján- hamar kudarcba fulladna a dolog, a klisés luxus- hobbik, cipő- és ruhavásárlás valamint a folytonos cicaharcoknak köszönhetően. Nem beszélve a szőke-sztereotípiáról, ami a mai napig kifogyhatatlan kincsesbánya a magyar humor terén. A harmadik évad hét szereplőiből hatan mind szőkék, és ezt előszeretettel hangoztatják is, csak hogy végképp inkompetensnek tartsuk őket.

Bár az „életrajzi” elemeket illetően van alapja a történetnek, továbbiakban egyértelmű, hogy a jelenetek, események, és a nézőket leginkább érdeklő intrikák és konfliktusok egy jól megírt forgatókönyv részei.

Minden bizonnyal a vaskos gázsi és az egész cirkusszal járó népszerűség, ami vezérli a szereplőket, különben miért engednének be minket az otthonukba, hálószobájukba, wc-jükbe, és mutatnának meg olyan -egyébként teljesen indokolatlan- részleteket a magánéletükből, amin aztán bátran csámcsoghatnak az emberek. És minden bizonnyal a jövőben is csámcsogni fognak, tekintve, hogy egy-egy jól sikerült mondat még ma sem tudott kikopni a szlengünkből. Bár lehet ezt a Dancsó-kritikáknak köszönhetjük…

A show megítélésének témájában készült kérdőív válaszadóinak legnagyobb része- ahogy az várható volt- a primitív, felháborító, szánalmas, népbutító kategóriába sorolta mind a műsort, mid pedig a szereplőit. Mások ambivalencia nyomait vélték felfedezni magukon- és bevallom magam is ezek közé tartozom-, a megvető és szórakoztató fura elegyét alkotva.

Van egyáltalán bármi értékelhető ebben a sorozatban?

Minden ellenszenvemet, szarkazmusomat levetkőzve, hősiesen beismerem hogy eddig mindegyik évadot végig néztem, és be kell látnom néhány dolgot.

Egyrészt: még ha csak minimális szinten is, de valamicske jellemfejlődés figyelhető meg a szereplőkön az elmúlt három szezon tükrében. (Bár kétség sem fér hozzá, hogy az első képkockákon bemutatott stílusát senki nem vetkőzte le.)

Másrészt: a felszínes luxuscikk-hajhászáson túl, valós -vagy legalábbis valósnak feltüntetett- problémák is megjelennek, pláne a 3. évadban, mint a családon belüli problémák, egészségügyi problémák, szenvedélybetegségek.

Kérdéses, hogy ezeket azért mondatták ki a szereplőkkel, hogy ne csak az állandó sárdobálást lássák a nézők, és együtt érezzünk velük valamicske sorsközösséget vállalva, vagy valódi üzenete is van mindezeknek. Hiszen valamivel személyesebbé tehetik a karaktereket, lévén, hogy inkább azonosulni lehet (sajnos) ezen problémákkal, sem, mint az általuk bemutatott felső tízezerhez tartozó élet nehézségeivel.

A felső tízezer kérdéskörét persze sokan feszegették már a sorozat születésekor. Lehet pusztán csak érdekesség, hogy a Luxi felikkel egy időben startoló puncs.hu erőteljes hátszelet biztosít a műsornak. Ez a szoros összecsengés tette a gazdagok randioldalát fő támogatójává, ahol nem titkolt a cél: a dúsgazdag férfiak megtalálhassák azokat a fiatal, dekoratív nőket, akik pontosan ilyen dúsgazdag férfiakra vágynak. Elvégre, a puncs.hu egy olyan hely, ahol a „kapcsolat érték”. Minden bizonnyal értékes kell, hogy legyen egy -egy ilyen kapcsolat, különben senki nem venne a frissen kiválasztott asszonykájának egy 3000 eurós pomerániai törpespiccet!

Ma már a terhesség 12. hetében meg lehet állapítani a születendő gyermek nemét, míg jó pár évvel ezelőtt erre a szülés pillanatáig várni kellett. Ma már ekkor eldől, hogy fiúként vagy lányként tekintenek a jövendő családtagra, pedig még csak akkora, mint egy narancs.

Sőt! Egyre divatosabb lett mostanában, főleg Amerikában, hogy a családtagok közül csak egy ember tudja a gyerkőc nemét, és az egész famíliát összecsődítve „Boy or Girl?” partikat szerveznek, ahol különféle feladatok, találóskérdések révén, kék és rózsaszín lufikkal körülvéve jut el az egész család a születendő utód neméhez- már ha a szülők kíváncsiak a gyermek nemére és nem a skandináv nevelési elveket tervezik követni.

Ezt követően megkezdődik a rózsaszín és kék, valamint ezen színek árnyalatainak beszerzése: szobaszín, kiságy, ruhácskák, játékok és kismillió egyéb baba-kiegészítő és eszköz. A nemek szerinti felosztás aztán a későbbiekben sem szűnik meg: a fiúk jószerével kisautókat, Legót, szuperhős figurákat, játékpisztolyokat kapnak, míg a lányok -többnyire- a babák különféle variációival, kiskonyhával és hozzá tartozó plasztik -háztartási eszközökkel játszanak. Ezen játékok miértje legalább ötven évvel visszamenőleg keresendő, amikor is a nemek tudatosítása, valamit, a hozzájuk kapcsolódó feladatok és elvárások gyerekekbe nevelése volt a cél. A fiúk legyenek vezető személyiségek, erősek, felelősségteljesek, miközben tűzoltósat, űrhajósat, autóversenyzőset játszanak, míg a lányok a háztartási munkával, gyerekneveléssel ismerkedjenek, még ha csak játék szinten is.

Aztán egyszer csak, az 1950-es években megszületett a Barbie

A lányokra specializált játékbabát valószínűleg senkinek nem kell bemutatni, hiszen többünk játszhatott vele órákon át, számos csillogós ruha, kiegészítő gyűrűjében a gyerekszoba padlóján ülve, nevet és személyiséget adva nekik.

A ma is kétes megítélésű Barbie az évek során kapott hideget, meleget. Az irracionális idomokkal megáldott testalkat, a szabályos arc, az egészségtelenül kék szem- amit manapság a Trónok harcában csak a Másokon látni, - a szőke lobonc, az ápoltság, a tökéletesség szimbólumává nőtte ki magát. A kislányokba elültetett elvárások eziránt az irracionális testkép iránt sok helyen okoztak testképzavart, melyre számos példát hallottunk és láttunk már. Nem egy nő feküdt több tucatszor kés alá, hogy „elő Barbie-vá” operáltassa magát, csak hogy megfeleljen egy gyerekkorban belé ivódott ideáltípusnak. Bár legtöbbször a negatív oldala került kidomborításra a Barbie babáknak, számos olyan fejlődésen mentek keresztül, melyben reflektáltak a kor történéseire, vagy néha meg is előzték azt.

1965-ben, három évvel a Holdra szállás előtt került piacra az Asztronauta Barbie, ezzel tisztelegve a fejlődésnek. A Holdra szállás évében, ’68-ban született meg az esélyegyenlőségi színes bőrű Barbie, Christie néven. Ezt követően megjelent aztán az orvosi, pilóta, rendőr, tűzoltó, paleontológus, építész, autóversenyző, nyomozó és CEO pozíciókat betöltő Barbie is.

A testképpel kapcsolatos negatívumokra azonban viszonylag későn reagáltak csak. 2016-ban jelent meg az első „molett Barbie”, mely a realitás talaján maradva inkább a „normális alkat” kategóriába kerülhetett volna. A gyártó persze igyekezett lépést tartani ezekkel az elvárásokkal, így ma már alacsony, magas, különféle bőr- szem és hajszínű babát is lehet kapni, ha az ember megfizeti az árát.

Bár ezek a kezdeményezések nyitottak a Barbie-ideológián, a kislányok többsége -látván, hogy a szőke kékszemű babák vannak többségben- mégis a hercegnős, tündéres, rózsaszínbe öltöztetetteket részesítik előnyben.

Kettősség és ellentmondás

A Barbie-kat gyártó Mattel, egyik oldalról a tökéletességet, míg másik oldalról a női esélyegyenlőséget árulja plasztikba öntött babákon keresztül. Az évek során debütáló babák azonban mégis kisebb-nagyobb hibákat hordoztak magukban, melyek csak tovább erősítették a szőke- sztereotípiát és a nőkkel szembeni szexista magatartást. A 2010-es Barbie-s számítógépes játékban például a Barbie-karakter nem ért a gépéhez, melyben férfikollégái segítségét kéri, majd dühében szétveri a gépet, nem éppen talpraesett szerepet mutatva a lányoknak.

Ehhez képest a cég hitvallása, hogy inspirálja a lányokban rejlő lehetőségeket, („to inspire the limitless potential in every girl”) melyre a 2019-es nagy kampányát is húzta.

Zseniális CSR vagy Gender-fejlődés?

A Barbie 2019 márciusában indult útjára a The Barbie Dream Gap Project, melynek célja, hogy a társadalmi konstrukciókat levetkőzve, tudatosítsák a lányokban, hogy igenis értékesek és képességeikkel ők is versenyképesek, nem csak a fiúk.

A CSR (corporate social responsibility) vagyis a társadalmi felelősségvállalás lényege, hogy egy vállalat működése során szem előtt tartja a társadalmi érdekeket és a közjó nevében cselekszik. A Barbie ezen kampányában különféle etnikumú kislányok beszélnek arról, hogy igenis értékesek és képesek lesznek olyan neves pozíciókat betölteni, mint férfi családtagjaik és később ők is olyan munkákat szeretnének majd vállalni, melyek sztereotipikusan főleg férfiakhoz köthetők. A cég a kampány során három amerikai szervezetnek gyűjt össze pénzt, melyek a lányok oktatását, vezetői pozícióba való juttatását és önértékelését erősítik.

Én mégis kétkedve fogadtam a videót és a kampányba rejtett ideológiát….

Azonban, ha az ember egy pillantást vet a Barbie jelenlegi webshopjára, csak hogy tényleg korona- proof legyek és senki ne a játékboltok polcait böngéssze, meglepő felismerésre jut. Bár nem kopott ki teljesen, de egyre kevesebb tipikus szőke-kékszemű, tökéletes kinézetű babával lehet találkozni, és helyet kaptak az afro- amerikai és ázsiai babák, sőt- és itt lepődtem meg igazán- a tolószékes vagy éppen protézissel rendelkező Barbie-k is kaphatók. (Mivel jelenleg nem sok játékbolt van nyitva a közelemben, nem tudom ellenőrizni, hogy a boltok polcain is megtalálhatók -e ezek, de ha bárkinek alkalma van rá, nézzen szét, hátha ő is érdekes felismerésre jut!)

Az, hogy a kislányok jelenleg is a habos-babos rózsaszín Barbie-kat, vagy az esélyegyenlőségi babákat részesítik előnyben nem tudom, viszont jár a képzeletbeli piros pont a Barbie-kat gyártó Mattelnek, amiért meghallgatják a nagyérdemű véleményét és lépéseket tesznek. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy még mindig egy idealizált női alakot árulnak, kisebb-nagyobb testi hibákkal, hogy közelebb érezzük őket magunkhoz, jó szívvel gondoljunk vissza rájuk, és nyugodtan vegyük meg majd lányainknak.

Koronavírus, karantén, Győrfi Pál hangja, #maradjotthon, home office, távoktatás, vagy éppen ezek hiánya amiért otthon maradni kényszerülünk már hetek óta. Mindenkinek jól ismert a helyzet, nem kell bemutatni. Ahogy bizonyára sokaknak ismerős az a szituáció is, mikor az online órakezdés vagy éppen a reggeli meeting előtt tíz perccel még a sokadik szundit nyomja ki, és úgy ahogy van, ágynemű lenyomattal az arcán, kócosan, pizsamában, kávéval a kezében ül le a laptop elé, és hálát ad a magasságosnak, hogy nem kell bekapcsolni a kamerát, mert abszolút nem társadalomképes a megjelenése.

De akkor mégis milyen kell, hogy legyen egy nő társadalmi megjelenése? Pláne karantén idején??

A legtöbben törekszenek arra, hogy minél kevesebbet mozduljanak ki otthonról, vagy ha mégis, ne a boltba-járás legyen a nagycsaládos program, menjen csak egy-egy ember a családból, ha éppen valami nagyon kell. Mégis megdöbbentő felismeréseket tapasztalni ezekben a hetekben, ha az ember tovább lát az utolsó kocka élesztőn és a maradék kiló liszten...

A nők többségét ugyanis két csoportra lehet most osztani;

Az egyik csoport- és van hozzájuk hasonló férfi-csoport is- a legnagyobb lelki nyugalommal indul neki a “home office”-hoz passzoló agyonhordott melegítőnadrágban, jó időben papucsban, indokolatlan színkombinációkban, amit valljunk be, otthon simán képesek vagyunk érzelmek nélkül felvenni, tudván, hogy úgysem kell webkamerát kapcsolnunk a meetingünkhöz. 

És akkor jöjjön a másik csoport, ők valóban izgalmasok, azok a nők -és mint mondtam- férfiak, akik kisebb társasági eseményt csinálnak a heti nagy bevásárlásból. Ennek megfelelően a macinacik szigorúan otthon maradnak, elegáns -tényleg indokolatlanul elegáns- szettekben, magassarkúban parádéznak a húspult körül. Már a sor végén állva megcsapja az ember orrát az adott vásárló parfümének illata, ami akkor lesz csak még orrpiszkálóbb, mikor a hölgy szembe fordul velünk és egy kisebb estélyhez is illő smink-haj költeménnyel találjuk szembe magunkat. Legtöbb esetben ezek a vásárlók azok, akik az aktuális megjelenésükhöz színben és mintában passzoló -még véletlenül sem orvosi- maszkot és gumikesztyűt hordanak. Ez a maximum egyórás elfoglaltság hozzávetőleg másfél órás készülődésbe – és a boltban vásároltakba- kerülhetett.

Az, hogy ki melyik táborba tartozik, és erről kinek mi a véleménye változó, vagy hogy melyiket tekinthetjük normálisnak, és mit is nevezünk egyáltalán normálisnak, szintén kérdéses. Ahogy az is éppúgy kérdéses, mikor kerültünk mi nők abba a soha véget nem érő körforgásba, ahol a meg-akarunk-felelni összekeveredett a meg-kell-felelnünk-kel? Mikor és hogyan ivódott belénk ennyi elvárás, aminek próbálunk eleget tenni nap mint nap, úgy, hogy már észre sem vesszük ezeket? Hogyan kaptunk meg bizonyos szerepeket, melyeket nem tudunk elengedni, mert sokszor már fel sem tűnik, hogy valami pluszként cipeljük őket…?

A Femigraphy egy egyetemi projekt keretében, azért született meg, hogy hangosan feltehessem ezeket a kérdéseket, amik már régóta foglalkoztatnak, és annyira szembetűnők, hogy nem tudok és nem is akarok csendben elmenni mellettük. Bízom benne, hogy a témát körül járva választ találhatok a kérdésekre, magamnak és mindenki másnak, aki eddig csak csendben elmélkedett efölött.

Mindannyian ismerjük a húsvéti locsolkodás szokását. Van, aki szereti és van, aki nem. Van, aki a hagyományok megtartása végett minden évben eljár locsolni, és van, aki piros tojásokat pingál és a hagyományokat megőrizve minden évben hagyja is, hogy hideg kútvízzel agyonöntsék… Ahány ház, annyi szokás, ahogy azt a mondás is tartja.

De mi a helyzet, ha a húsvéti locsolkodást női szemmel nézzük? Mi történik, ha mindezt a többszáz éve bevett hagyományt górcső alá vesszük és eltekintünk ettől a szoros hagyományi mivoltától? Mi történik, ha fizikai és szimbolikus elemeit szétcincáljuk, a férfi- női különbségek után kutatva?

Évszázados hagyományaink egyike a húsvét és a vele járó húsvéti locsolkodás. Számos helyen mai napig vízbevető hétfőn, (húsvét hétfőn) fiatal fiúk és férfiak kerekednek fel, hogy friss kútvízzel, szódával, szolidabb városi környezetben kölnivel és locsolóverssel köszöntsék a lányokat, nőket. A hagyomány szoros keresztény vonatkozása egy legendához fűződik, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidók elhallgattatni… De számos olyan forrás is fellelhető, melyben a locsolkodás, mint a termékenység biztosítása vagy a rituális megtisztulás jelképe jelenik meg.

És most, kedves olvasóm, arra kérlek engedd el eddigi tudásod, tapasztalatod, szabadulj meg a hagyományhoz kötöttségedtől és képzeld magad elé a következőt.

Képzeld el a rakott szoknyába öltözött lányokat, hajukba szépen fonott piros szalagokkal, nyakukban gyöngysorokkal. És melléjük képzeld el azokat a fiúkat, kik szintén alkalomhoz illő cicomában, hidegvízzel teli vödörrel kezükben kergetik őket utcahosszon át, míg nem ketten utolérnek egy jólöltözött leányzót, kíméletlenül elkapják a karját- mindegyikükre jut egy-egy-, míg a harmadik utolérve őket nevetve leönti fagyos vízzel, nem kímélve a rakottszoknya rétegeit. Jutalmul pedig a frissen festett piros hímestojások mellé még egy kis foszlós kalács, sonka és pálinka is az asztalra kerül.

És akkor jöjjön a szétcincálós rész! Vessük le a hagyomány köntösébe bújtatott elfogadásunkat, és nézzük, mi is történik valójában!

Készülődés, avagy: „Eljött a szép húsvét reggele”

A hagyomány azt mondatja velünk, hogy a tojásfestés procedúrája mellett illik valami egyéb aprósággal várni a locsolókat. Kreativitás és kézügyesség függvénye, de jó pár órát rá kell, hogy szánjunk a hímestojások elkészítésére. Ez után jöhet a kalács, sonka, vagy bármi egyéb, ki mivel készül, de az is felemészt szintén pár órát, hogy elkészüljön. Ezután történik magunk elkészítése. Ha valóban meg akarunk felelni a hagyománynak a sok rétegű rakottszoknya felvétele önmagában időigényes, míg magunkra eszközöljük a rétegeket. A csinos fonatok sem pillanatok alatt készülnek el. Vagyis, hosszú órák, akár napok is rámehetnek a készülődésre, annak érdekében, hogy minden az „elvárásnak” megfelelő legyen. És mi lesz mindennek a vége?

„Meglocsolnám rózsavízzel, hogyha előjönne”

Bár a locsolóvers fenti sora valami lehetőségre utal, hogy a lányok hagyják e magukat meglocsolni, vagy sem, az ismert forgatókönyv nem beszél a beleegyezésről. Természetesen a helyzet nem olyan drámai, mint a pár éve felmerülő „metoo” botrányokban megismert bele nem egyezés, de még ha csak egy szolidabb verzióban is, visszaköszön az erőszak. Hiszen, ha önként nem, akkor erőnek erejével húzzák ki a lányokat a házból, ahol vödörnyi vizet zúdítottak rájuk. A több (és erősebb) férfi, egy-két nő felállás ebben a szituációban csak még inkább hangsúlyozza a helyzetben megbúvó erőviszonyokat, ami ellen a nők- elfogadva, hogy hagyomány-, mit sem tesznek…

Felmerülhet a kérdés olvasómban, mennyire sarkítom ki mindezt a többszáz éves hagyományt? Bevallom, bennem is felmerül a kérdés, hogy vajon a sok éve gyerekkorban szerzett kellemetlen locsolóélmény, vagy a társadalomra való rácsodálkozás szülte eme megállapításomat. Ami biztos, hogy húsvét hétfőt követő kedd a mi napunk hölgyek: ha ragaszkodunk a hagyományokhoz, visszaadhatunk minden vödörnyi, kannányi, szódásszifonnyi vizet, amit hétfőn ránk borítottak.