Mindannyian ismerjük a húsvéti locsolkodás szokását. Van, aki szereti és van, aki nem. Van, aki a hagyományok megtartása végett minden évben eljár locsolni, és van, aki piros tojásokat pingál és a hagyományokat megőrizve minden évben hagyja is, hogy hideg kútvízzel agyonöntsék… Ahány ház, annyi szokás, ahogy azt a mondás is tartja.

De mi a helyzet, ha a húsvéti locsolkodást női szemmel nézzük? Mi történik, ha mindezt a többszáz éve bevett hagyományt górcső alá vesszük és eltekintünk ettől a szoros hagyományi mivoltától? Mi történik, ha fizikai és szimbolikus elemeit szétcincáljuk, a férfi- női különbségek után kutatva?

Évszázados hagyományaink egyike a húsvét és a vele járó húsvéti locsolkodás. Számos helyen mai napig vízbevető hétfőn, (húsvét hétfőn) fiatal fiúk és férfiak kerekednek fel, hogy friss kútvízzel, szódával, szolidabb városi környezetben kölnivel és locsolóverssel köszöntsék a lányokat, nőket. A hagyomány szoros keresztény vonatkozása egy legendához fűződik, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidók elhallgattatni… De számos olyan forrás is fellelhető, melyben a locsolkodás, mint a termékenység biztosítása vagy a rituális megtisztulás jelképe jelenik meg.

És most, kedves olvasóm, arra kérlek engedd el eddigi tudásod, tapasztalatod, szabadulj meg a hagyományhoz kötöttségedtől és képzeld magad elé a következőt.

Képzeld el a rakott szoknyába öltözött lányokat, hajukba szépen fonott piros szalagokkal, nyakukban gyöngysorokkal. És melléjük képzeld el azokat a fiúkat, kik szintén alkalomhoz illő cicomában, hidegvízzel teli vödörrel kezükben kergetik őket utcahosszon át, míg nem ketten utolérnek egy jólöltözött leányzót, kíméletlenül elkapják a karját- mindegyikükre jut egy-egy-, míg a harmadik utolérve őket nevetve leönti fagyos vízzel, nem kímélve a rakottszoknya rétegeit. Jutalmul pedig a frissen festett piros hímestojások mellé még egy kis foszlós kalács, sonka és pálinka is az asztalra kerül.

És akkor jöjjön a szétcincálós rész! Vessük le a hagyomány köntösébe bújtatott elfogadásunkat, és nézzük, mi is történik valójában!

Készülődés, avagy: „Eljött a szép húsvét reggele”

A hagyomány azt mondatja velünk, hogy a tojásfestés procedúrája mellett illik valami egyéb aprósággal várni a locsolókat. Kreativitás és kézügyesség függvénye, de jó pár órát rá kell, hogy szánjunk a hímestojások elkészítésére. Ez után jöhet a kalács, sonka, vagy bármi egyéb, ki mivel készül, de az is felemészt szintén pár órát, hogy elkészüljön. Ezután történik magunk elkészítése. Ha valóban meg akarunk felelni a hagyománynak a sok rétegű rakottszoknya felvétele önmagában időigényes, míg magunkra eszközöljük a rétegeket. A csinos fonatok sem pillanatok alatt készülnek el. Vagyis, hosszú órák, akár napok is rámehetnek a készülődésre, annak érdekében, hogy minden az „elvárásnak” megfelelő legyen. És mi lesz mindennek a vége?

„Meglocsolnám rózsavízzel, hogyha előjönne”

Bár a locsolóvers fenti sora valami lehetőségre utal, hogy a lányok hagyják e magukat meglocsolni, vagy sem, az ismert forgatókönyv nem beszél a beleegyezésről. Természetesen a helyzet nem olyan drámai, mint a pár éve felmerülő „metoo” botrányokban megismert bele nem egyezés, de még ha csak egy szolidabb verzióban is, visszaköszön az erőszak. Hiszen, ha önként nem, akkor erőnek erejével húzzák ki a lányokat a házból, ahol vödörnyi vizet zúdítottak rájuk. A több (és erősebb) férfi, egy-két nő felállás ebben a szituációban csak még inkább hangsúlyozza a helyzetben megbúvó erőviszonyokat, ami ellen a nők- elfogadva, hogy hagyomány-, mit sem tesznek…

Felmerülhet a kérdés olvasómban, mennyire sarkítom ki mindezt a többszáz éves hagyományt? Bevallom, bennem is felmerül a kérdés, hogy vajon a sok éve gyerekkorban szerzett kellemetlen locsolóélmény, vagy a társadalomra való rácsodálkozás szülte eme megállapításomat. Ami biztos, hogy húsvét hétfőt követő kedd a mi napunk hölgyek: ha ragaszkodunk a hagyományokhoz, visszaadhatunk minden vödörnyi, kannányi, szódásszifonnyi vizet, amit hétfőn ránk borítottak.